Demenciában szenvedő beteg hozzátartozójaként sajnos gyakran nehézséget okoz a kommunikáció.

Előbb vagy utóbb észre fogjuk venni, hogy a beszéd, mások mondandójának megértése és a gondolatok megfogalmazásának képessége fokozatosan romlik a betegség előrehaladtával.

Míg eleinte szinte észrevétlen is maradhat a probléma, maximum figyelmetlennek tűnik, gyakran elkalandozik a témától az illető, késői stádiumban egyszerűbb mondatok megfogalmazása és megértése is nehézséget okozhat. Ugyanakkor érdemes tudni, hogy az Alzheimer-kóros betegekkel végzett kutatások szerint a non-verbális, azaz szavak nélküli közléseket nagyon sokáig, még a betegség súlyos, késői szakaszában is értik és használják a betegek. A tekintet, bólintás, kézmozdulatok, gesztusok, testtartás és az arckifejezés által közvetített információkat azok a páciensek is értik, akik számára a szavak világa már nehézséget okoz. A dolog fordítva is működik: a súlyos demenciában szenvedő betegek gyakran ilyen szavak nélküli jelzések révén közölnek dolgokat. A fentieknek köszönhetően a szellemi hanyatlásban szenvedő hozzátartozókkal valóban nem könnyű megértetni magunkat. Ez mégsem azt jelenti, hogy már nem lehet többé „szót érteni” velük, csupán azt, hogy a betegség jellegzetességeit figyelembe véve egy kicsit másképp kell kommunikálnunk, mint azelőtt.

Hogyan kommunikáljunk demenciában szenvedő hozzátartozónkkal?

Az alábbi szabályokat érdemes szem előtt tartanunk:

1. Keltsük fel a páciens figyelmét! A koncentrációzavar a szellemi hanyatlás egyik tünete, vagyis az ilyen betegek sokkal nehezebben szűrik ki a környezet zajait, könnyen eltérül a figyelmük. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdekli őket a mondandónk. Szűrjük ki az elterelő ingereket: kapcsoljuk ki a rádiót, a tévét, ha kell, csukjuk be az ajtót, küldjük ki vagy intsük csendre a szobában lévő többieket. Ha a betegség súlyossága folytán hozzátartozónk már nem ismer meg minket, nyugodtan kezdjük bemutatkozással. „Szia, mama, Kata vagyok, az unokád. Beszélgessünk egy kicsit.”

2. Fogalmazzunk egyszerűen! Sokan automatikusan abba a hibába esnek, hogy a korábbi szinten próbálnak kommunikálni szellemi hanyatlásban szenvedő hozzátartozójukkal. Ez természetes - csakhogy előfordulhat, hogy hosszú körmondatokat, választékos kifejezéseket, hasonlatokat, szólásmondásokat az illető már nem képes értelmezni. Kevés, egyszerű szóval, töltelékszavak nélkül, rövid mondatokkal fogalmazzuk meg, amit szeretnénk.

3. Tegyünk fel eldöntendő kérdéseket! Egyszerre csak egy dolgot kérdezzünk. A „Szia, mama, hogy vagy, mi volt reggelire, megetted a szőlőt, amit tegnap hoztam?” egy szuszra egy  előrehaladott demenciában szenvedő idősnek már sok lehet. Az eldöntendő kérdések azok, amikre igennel vagy nemmel lehet válaszolni (pl. „lemenjünk sétálni?”) . Így a betegnek nem kell keresgélnie a szavakat, elég, ha rábólint vagy nemet int, azaz nem okoz számára kudarcélményt, hogy szeretne válaszolni, de nem tud.

4. Idézzük fel a régmúltat! Sok demenciában szenvedő idős nem emlékszik arra, ami tíz perccel ezelőtt történt, ugyanakkor kiválóan fel tudják idézni a fiatalkorukat. Ezért, hacsak nem vagyunk rá kifejezetten kíváncsiak, a társalgás kedvéért ne faggassuk az aznap történtekről. A „mi volt reggelire, megetted a szőlőt, amit tegnap hoztam?”  nehéz és frusztráló feladvány lehet annak, aki csak homályosan emlékszik a tegnapra és a ma délelőttre, de lehet, hogy szívesen és örömmel mesélne arról, hogyan ismerkedtek meg a papával, vagy mivel mostak, amikor még nem volt mosógép.

5. Figyeljünk a testbeszédre! Egészséges emberekkel való kommunikáció során is sokat elárul testbeszédünk, arckifejezésünk és hanghordozásunk, a demens betegek pedig sokkal tovább „megértik” a testbeszéd jeleit, mint magukat a szavakat. Figyeljünk arra, hogy akármi is a mondandónk, testbeszédünk, gesztusaink lehetőleg nyugalmat, tiszteletet közvetítsenek. Ugyanígy a beteg testbeszédére, gesztusaira, hanghordozására is figyeljünk oda, hiszen ezek gyakran sokkal többet elárulnak nekünk, mint maguk a szavak –vagyis előfordulhat, hogy demenciában szenvedő hozzátartozónknak nem jut eszébe a nevünk és a rokonsági fokunk sem, de közben arckifejezéséből, testtartásából pontosan látni lehet, hogy örül a látogatásunknak.